Amit én most elmesélek nektek, nem igaz történet, hanem az egyik álmom szüleménye.
Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy hatalmas rét. Ezen a réten
rengeteg féle virág nőtt, napraforgók, gyermekláncfüvek és pipitérek és
még sok más virág. Minden egyes virágszál egy családot jelképezett. A
virág szára jelképezte az Édesapát, amely összetartja a családot, a
virág közepe pedig a gondoskodó és odafigyelő Édesanyát jelentette, a
szirmocskák pedig a gyermekeket jelképezték. A testvérkék nagyon
szerették egymást és együtt fedezték fel a Mennyei Atya többi
teremtményeit. Ám az egyik szirmocska kitűnt a többi közül. Ő más volt,
mint a többiek, máshogy tekintett a világra és máshogyan gondolkozott.
Amikor a többiek aludtak, ő a csillagokkal beszélt, mikor a testvérei
játszottak, ő a méhecskékkel dolgozott. Mindig úgy gondolta, hogy őt a
többiek nem szeretik. A testvérei próbálták őt bevonni maguk közé, de a
szirmocska mindig visszautasította őket, és mindig így felelt: „Ti
engem nem is szerettek, teljesen jól megvagytok nélkülem”. A testvérei
nem értették őt, és sokat szomorkodtak miatta. Minden este, amikor már
az egész rét nyugovóra tért és a Nap is lement már, amikor már csak a
Szentjánosbogarak fényét lehetett látni és a tücskök ciripelését
hallani, a többi szirmocska felkelt és az egy szirmocska feje fölött
imádkoztak. Kérték, hogy mielőbb visszakaphassák őt, mert nagyon
szeretik, és nagyon hiányzik nekik. Egy új nap vette kezdetét, felkelt a
rét, feljött a Nap és a méhecskék útnak indultak. Egy újabb csodás
napnak néztek elébe. Ugyanúgy telt a nap, mint mindig. Ám délután,
amikor a pihenő szokott lenni, hirtelen az égen egy borús, fekete felhő
jelent meg. Az egész égbolt beborult, az állatok hazaszaladtak és a
virágok becsukódtak. De történt valami! Ez a szirmocska nem tudott
becsukódni a testvérkéihez. Kívül maradt és sírt. Jött a nagy vihar, és a
szirmocska nagyon félt. Félt, hogy a szél elviszi, és nem lehet többet a
családjával. Miközben ő kint volt és a többiek bent, addig
gondolkozott. Elgondolkozott azon, hogy mi lehet a baj. A többiek miért
nem szeretik. Ez idő alatt a testvérkéi imádkoztak érte. Ez a szirmocska
pedig mindenre rájött. Megtalálta, hogy nem a testvérkéiben van a hiba,
hanem ő vele van a baj. Ő volt az, aki soha nem hallgatta meg a
testvérkéit, és ha hívták, mindig kitalált valamit, csakhogy ne kelljen
odamennie hozzájuk. Őt mindvégig szerették a testvérkéi, annak ellenére
is, hogy mindig visszautasította őket. Ez a szirmocska rájött, hogy mi
az igazi testvéri Szeretet. És a szirmocska csak sírt és sírt. Egyszer
csak azt vette észre, hogy összecsukódik a testvérkéi mellé. Nagyon
megörült neki és az első szava az volt: „Köszönöm Atyám”. A testvéreitől
bocsánatot kért, és elmondta nekik, hogy mennyire szereti őket. Miután
mindent megbeszéltek, elment a vihar és a Nap megint kisütött. A rét
újra kivirult és az állatok újra előbújtak rejtekhelyükről. A
szirmocskák számára egy új élet vette kezdetét. Egész nap együtt
játszottak és mindent közösen megbeszéltek. Szeretetben és békességben
éltek tovább. Ez a szirmocskák legendája.
rengeteg féle virág nőtt, napraforgók, gyermekláncfüvek és pipitérek és
még sok más virág. Minden egyes virágszál egy családot jelképezett. A
virág szára jelképezte az Édesapát, amely összetartja a családot, a
virág közepe pedig a gondoskodó és odafigyelő Édesanyát jelentette, a
szirmocskák pedig a gyermekeket jelképezték. A testvérkék nagyon
szerették egymást és együtt fedezték fel a Mennyei Atya többi
teremtményeit. Ám az egyik szirmocska kitűnt a többi közül. Ő más volt,
mint a többiek, máshogy tekintett a világra és máshogyan gondolkozott.
Amikor a többiek aludtak, ő a csillagokkal beszélt, mikor a testvérei
játszottak, ő a méhecskékkel dolgozott. Mindig úgy gondolta, hogy őt a
többiek nem szeretik. A testvérei próbálták őt bevonni maguk közé, de a
szirmocska mindig visszautasította őket, és mindig így felelt: „Ti
engem nem is szerettek, teljesen jól megvagytok nélkülem”. A testvérei
nem értették őt, és sokat szomorkodtak miatta. Minden este, amikor már
az egész rét nyugovóra tért és a Nap is lement már, amikor már csak a
Szentjánosbogarak fényét lehetett látni és a tücskök ciripelését
hallani, a többi szirmocska felkelt és az egy szirmocska feje fölött
imádkoztak. Kérték, hogy mielőbb visszakaphassák őt, mert nagyon
szeretik, és nagyon hiányzik nekik. Egy új nap vette kezdetét, felkelt a
rét, feljött a Nap és a méhecskék útnak indultak. Egy újabb csodás
napnak néztek elébe. Ugyanúgy telt a nap, mint mindig. Ám délután,
amikor a pihenő szokott lenni, hirtelen az égen egy borús, fekete felhő
jelent meg. Az egész égbolt beborult, az állatok hazaszaladtak és a
virágok becsukódtak. De történt valami! Ez a szirmocska nem tudott
becsukódni a testvérkéihez. Kívül maradt és sírt. Jött a nagy vihar, és a
szirmocska nagyon félt. Félt, hogy a szél elviszi, és nem lehet többet a
családjával. Miközben ő kint volt és a többiek bent, addig
gondolkozott. Elgondolkozott azon, hogy mi lehet a baj. A többiek miért
nem szeretik. Ez idő alatt a testvérkéi imádkoztak érte. Ez a szirmocska
pedig mindenre rájött. Megtalálta, hogy nem a testvérkéiben van a hiba,
hanem ő vele van a baj. Ő volt az, aki soha nem hallgatta meg a
testvérkéit, és ha hívták, mindig kitalált valamit, csakhogy ne kelljen
odamennie hozzájuk. Őt mindvégig szerették a testvérkéi, annak ellenére
is, hogy mindig visszautasította őket. Ez a szirmocska rájött, hogy mi
az igazi testvéri Szeretet. És a szirmocska csak sírt és sírt. Egyszer
csak azt vette észre, hogy összecsukódik a testvérkéi mellé. Nagyon
megörült neki és az első szava az volt: „Köszönöm Atyám”. A testvéreitől
bocsánatot kért, és elmondta nekik, hogy mennyire szereti őket. Miután
mindent megbeszéltek, elment a vihar és a Nap megint kisütött. A rét
újra kivirult és az állatok újra előbújtak rejtekhelyükről. A
szirmocskák számára egy új élet vette kezdetét. Egész nap együtt
játszottak és mindent közösen megbeszéltek. Szeretetben és békességben
éltek tovább. Ez a szirmocskák legendája.
